A múltkori bejegyzésben említettem, hogy júniusban két hetet töltöttem Kapolcson, az akkor még épülő Hazai Provence vendégházban. Korábban is figyelemmel kísértem az építkezés alakulását az interneten, az ott eltöltött idő pedig még kíváncsibbá tett a végeredménnyel kapcsolatban. Jelentem elkészült és megnyitotta kapuit. Tegnap Barbi nyílt napot tartott, így nem volt kérdés, hogy meló után az irányt a Művölgy felé veszem. 
Az évzáró bejegyzésben említettem, hogy terveim vannak. Habár nem hiszek az ilyen szilveszteri fogadalmakban, meg a lencse zabálásban, idén titokban megígértem magamnak, hogy ha nem lépek valamerre, akkor beszari szar, szemét alak vagyok. Léptem. Nem mondom, hogy könnyű szülés volt, de léptem. A környezetem tele van emberekkel, akik hónapok, akár évek óta nem találnak rendes munkát. Én pedig fogom és eldobom a "kényelmes" állásom, egy multinál, csak, hogy, beleugorjak a bizonytalanba és haladjak a klisé mentén: "éld az álmaidat". Mert ugyan kényelmes volt, és rutin, de nem én voltam, nem voltam boldog, nem szerettem magamat ott. Nem kívánom a bejegyzést hangzatos napi bölcsességekkel kitölteni, de basszus, ennyivel tartozunk magunknak. Annyi van, hogy szeptember végével az alkalmazotti létnek vége és átveszi a helyét a szintén nehéz de reményeim szerint sokkal szerethetőbb és a lélekre ezáltal pedig a testre is ezerszer egészségesebb önállóság. Hiszek abban, hogy az élet a folyamatos változásról szól. Ezért teljesen normálisnak tartom, hogy minden más is változik velem együtt. A lakás, a ruhák, a 'lubb vagy jelen esetben a blog is. 
Akik követnek Facebookon, már tudják, hogy a júniusom eddig többnyire egy dolog körül forgott. Fotóztam. 
Huhh, ez jó nagy szünet lett. Aki követ facebookon, az azért tudja, hogy élek, csinálom a dolgokat. Csak közben zenélgettünk erre-arra, a munkám is megvan még, papíroztam ezerrel stb. Nem is untatnálak Titeket ezzel. A lényeg, hogy erre az évre kitűztem magamnak azt, hogy az egyik életemet szép lassan átvezetem a másikba. A régi elmarad és egy hozzám sokkal jobban illő ösvényen lépkedek tovább. Jelentem, haladok, és egyre biztosabb vagyok. Alig várom, hogy rátok zúdítsam az egész hóbelevancot a Sörös kollégámmal karöltve. 
Aki kitartóan követ itt és Facebook-on, az észrevette, hogy picit eltűntem. Jelentem élek, és nem sorvad a dolog. Azt történt, hogy a nem túl ismert zenekarom hirtelen bekerült A Dal című műsorba a legjobb 30 előadó közé, és ez, egyik napról a másikra a mindennapi munkám mellé annyi elfoglaltságot hozott magával, hogy ha az ereimben kávé folyna (én orvos családban nőttem fel, szóval amúgy ki merem jelenteni, hogy ez orvosilag nem kivitelezhető) se győznék még mindenfélét eszkábálni mellette. De.