Ládát akartam én mindig is

Nah. Tudni kell, hogy mindig akartam egy király ágyneműs ládát. Egy ideje kerestem, lestem mindenmerre, de vagy túl drága volt, vagy olyan nyomi mindegyik. Szóval nem lett. Aztán pár hete jött a telefon, "van egy ládám, ugyan kicsit odavan, de meg kéne menteni, sajnálnám ha csak úgy szétrohadna, mert amúgy szép". Mivel a kocsimon a bemeneti nyílások kicsik, (bár amíg a Lacsika befér rajtuk, nagy gond nincsen) de legalábbis nem túl praktikusak, ezért utánfutót csatoltam és elviharzottam megnézni a ládát.

Annak ellenére, hogy tényleg meg volt rottyanva, instant szerelem. Gyönyörűséges! Kovácsoltvas szegek, vasalatok és a kulcs is megvan. Jeah.

Az utánfutóm az úgy néz ki, hogy azon aztán nincsen hátsó lenyíló ajtó, meg ilyen cullangok. Oda bizony fel kell emelni a cuccot. Ez a láda meg ba#zom nehéz volt. Esküszöm. Nagy nehezen felszenvedtük, a célállomáson pedig nagy nehezen leszenvedtük. Még meg is jegyeztem, hogy "látod ezekben a régi bútorokban még volt anyag, jó kis tölgy láda, háháá". Aztán amikor otthon kinyitottam, kiderült, hogy televan vaslemezekkel az egész. Good job Bálint. Végül is anyag volt benne nah, nem tévedtem nagyot.

Faágakból képkeretet

Ezt a bejegyzést eredetileg múlt hétvégén szerettem volna kitenni, annak ellenére, hogy az egész háromnapos munkaünnepe banzáj arra volt szánva, hogy alkossunk, beszélgessünk, együnk, vidámkodjunk olyan emberekkel, akiket már régóta meg szerettem volna ismerni, személyesen is. Bizony. Nálunk járt Betti, Erika, Kriszti, Cilkó, Orsi, Niki és Zoli (meg persze még ezer ember közben) és csaptunk egy szigorúan NEM blogger (fujj) találkozót. Eddig úgy gondoltam írok majd egy részletes élménybeszámolót az egészről, de rájöttem, hogy nem akarok. Annyira jól éreztem magam és annyira nem arról szólt ez az egész, hogy akkor ebből utána ki, hogy profitál, hogy nem. Imádtam mindent és mindenkit. Még sok ilyet!